2Kor 4,6–10

„Isten szólt” – ezzel kezdődött mindig minden, ami igazán új volt. Ezzel kezdődött a teremtés, és ezzel kezdődik az új teremtés is. Minket is Ő szólított meg. – Így szólt: „legyen világosság”. Ő maga a világosság, és világosságot teremt először: a teremtéskor is Önmagából adott.

„Ő gyújtott világosságot a szívünkben.” Jézus Krisztus, a világ világossága nemcsak a földre jött el, hanem hozzánk is. Bennünk, a szívünkben éppen úgy sötétség volt, mint a teremtés kezdetén, és ránk is igaz volt, hogy „inkább szerettük a sötétséget, mert a cselekedeteink gonoszak voltak” (Jn 3,19). Isten mégis tudott világosságot teremteni még bennünk is.

Azért tette ezt, hogy „felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán”. Isten dicsőségét nem lehetett szemtől szembe meglátni, a bűnös ember ebbe belehal. Krisztus arcán mégis megláthatjuk, és azért nem kell belehalnunk, mert Ő meghalt helyettünk.

„Isten szólt”: azt is Ő jelenti ki, hogy Jézus az Ő Fia. „Ez az én szeretett Fiam…”; „boldog vagy… mert nem test és vér jelentette ki neked” (Mt 16,17). Amíg csak „test és vér” jelenti ki: tanultuk, de nem találkoztunk Ővele, addig nem vagyunk boldogok – csak akkor, amikor Ő már világosságot gyújtott vennünk.

Krisztus arcán láthatjuk Isten dicsőségét: azon, amin ott vannak a sebek. „Ezt érted tettem.” – „Úgy szerette Isten a világot…”, abban engem is. Mi ezért dicsőítjük Istent. Tudjuk, hogy nem veszünk el; tudjuk, hogy örök életünk van. Tudunk a láthatatlanokra, az örökkévalókra nézni – mert bennünk van Krisztus, aki örökkévaló.

Krisztus, aki bennünk van: kincs. Az, hogy tudunk hinni benne, beszél velünk, érthetjük, tudunk neki engedelmeskedni, a láthatatlanokra nézni, „tudunk nem vétkezni”, rendkívüli erő, ami Istentől van, nem tőlünk. A szolgálatokhoz, a nehéz emberek iránti szeretethez is tőle kapjuk az erőt. Mindig arra kapjuk, amire Ő akarja. Mi tudunk rosszul kérni: Isten adjon erőt ehhez, ahhoz… amihez mi gondoljuk, és lehet, hogy még erőtlenebbek leszünk, de „Krisztus ereje lakozik bennünk” (2Kor 12,9), és elvégzi, amit Ő akar. Akkor is, ha még közben is alakítania, nevelnie kell minket. Akkor is elvégzi, ha engedetlenek vagyunk, de akkor nem vesszük észre, hogy Ő cselekedett, nem fogunk hálát adni érte. Valóban „jobb az engedelmesség”, és ehhez sokszor éppen az kell, hogy erőtlen legyek: hagyjam, hogy Ő cselekedjen az Ő erejével.

„Mindenütt szorongatnak minket”: szorongatják a hívőt; akadályozzák az evangélium útját, emberek megtérését, a mi szolgálatunkat. Tiltják, hogy arról beszéljünk, hogy az ember bűnös és a Megváltóra van szüksége. Mégsem szorítanak be: a hívők megmaradnak hívőknek, az evangélium terjed ott is, ahol üldözik. Széteshetnek gyülekezetek, megszűnhetnek szolgálatok, de elindulnak máshol. Közben a hívők átélik, hogy cserépedények: hogy magukban nincs erejük, nincs bölcsességük, bűneik vannak – de Isten mégis cselekszik, és ehhez még minket is felhasznál, de sokszor máshogy, mint ahogy mi elképzeltük.

„Üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk”: ha ezt teszik velünk, mi tudhatjuk, hogy megint csak Istentől kaptuk az erőt. Isten ma is keresi az elveszetteket, azt akarja, hogy meglássák: Ő az Úr. Azon, ahogy a hívő a szenvedéseiben is Istenben bízik, ahogy szereti az ellenségeit, imádkozik azokért, akik üldözik… a világnak fel kellene ismernie, hogy Istennel van dolga. Van, aki fel is ismeri, elindul felé, és megismeri Krisztust.

„Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk”: szeretnénk, ha Jézus élete lenne látható a testünkben: abban, ahogy élünk. Ezt akarja Isten is: hogy „formálódjunk ugyanarra a képre”, hogy „az az indulat legyen bennünk, ami Krisztus Jézusban is megvolt”. Ehhez az Ő halálát kell a testünkben hordoznunk. Ő az én bűneimet vitte fel a fára: adjam oda neki mindet! Elszenvedett minden igazságtalanságot: ezt parancsolja nekem is. Nem önmagának élt, engedelmes volt az Atyának: Őt kövessem ebben. „Nem azért jöttem, hogy a magam akaratát tegyem”: kérjük, hogy tudjuk tenni az Ő akaratát! Akkor látható lesz rajtam Krisztus, és akik látják, azokat Isten Lelke eljuttathatja arra, hogy megadják magukat neki. Nem mindenki adja meg magát: sokan továbbra is ellenállnak. Mi mégis az örökkévalókra és az Örökkévalóra nézünk, aki egyszer visszajön, és az Ő nevére minden térd meghajol.

„Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”

2Kor 12,9